Kőszeg Ferenc honlapja

Orbán Viktor Nagy Imre és mártírtársai 1989. június 16-i újra-temetését is a saját diadalmenete részévé próbálja formálni. Ennek jegyében szorította ki a Fesztiválzenekar hagyományos koncertjét a Hősök teréről. Fischer Iván azonban a Bazilika előtt megtartotta az ünnepi hangversenyt. Beethoven VII. szimfóniájának zenéjére négyszáz gyerek táncolt a téren.  Valamennyien olyan iskolákból jöttek, amelyek elutasítják a különböző társadalmi, etnikai csoportok elkülönítésének politikáját. 

Hazudva szép az élet

1989. június 16-a legnagyobb szenzációja Orbán Viktor beszéde volt. A történelmi emlékezet úgy tartja számon, hogy a beszédet a szovjet csapatok kivonásának követelése tette rendkívülivé. Valójában a Lengyelországban, Csehszlovákiában, Magyarországon állomásozó szovjet csapatok létszámának és fegyverzetének jelentős csökkentése a szovjet politika elhatározása volt: az 1988-as év végére a szovjet vezetésnek szembe kellett néznie a ténnyel,  hogy a katonai kiadások radikális csökkentése nélkül nincs mód a gazdaság stabilizálására, az életszínvonal romlásának megállítására. A szovjet elhatározás magyarországi tükröződéseként 1989. április 25-én megkezdődött szovjet alakulatok kivonása Magyarországról. Ezektől a gazdasági kényszerűségből és nemzetközi megállapodások alapján vállalt haderőcsökkentési lépésektől Orbán Viktor követelése nemcsak abban különbözött, hogy a  szovjet haderő teljes kivonásáról szólt (ez már a „levegőben” volt, és hamarosan meg is fogalmazódott), hanem abban, hogy a szovjet csapatokról nem úgy beszélt, mintha azok két állam védelmi megállapodása alapján tartózkodnának Magyarországon, hanem mint megszálló hatalomról, amelynek a jelenléte „ázsiai zsákutcába” kényszerítette Magyarországot. Ennek ellenére a beszéd legfontosabb részének nem a szovjet csapatok távozásáról szóló bekezdést tekintem, hanem az értetlenség és felháborodás kifejezését, hogy vajon miért állnak díszőrséget a koporsók mellett a pártállamnak azok a magasrangú funkcionáriusai, akik „a forradalmat és annak miniszterelnökét nemrég még kórusban” gyalázták. Akkor még nem volt annyira közismert, mint ma, hogy a díszőrség legdíszesebb tagja, Pozsgay Imre, akiből hajszál híján a demokratikus Magyar Köztársaság elnöke lett, 1957-ben a Nagy Imre ellen fröcsögő cikkeivel emelkedett a hatalmi hierarchia magasabb szintjére. Oktatási majd művelődési miniszterként Pozsgay egyike volt azoknak, „akik elrendelték, hogy bennünket – így Orbán – a forradalmat meghamisító tankönyvekből oktassanak.” Nagy Imre ellenségei, emlékének eltemetői hirtelenjében reformpolitikájának folytatóivá stilizálják magukat.

A volt állampárt utódpártja önképének középpontjában mindmáig az áll, hogy évtizedek óta a létező szocializmus demokráciává alakításán dolgoztak, Nagy Imre szellemében, és ezt a mesét sikerült elfogadtatniuk a nyugati világ jelentős részével is. Érthető tehát, hogy Orbán beszédét az akkor még nagyrészt pártállami irányítás alatt álló sajtó acsargó gyűlölettel fogadta, a szónokot pedig, akit ez a beszéd tett országosan ismertté, békebontónak bélyegezték. A demokratikus ellenzékből kinőtt párt, a Szabad Demokraták Szövetsége ellenben a gyűlölethullám kellős közepén is Orbán pártja mellé állt, ahogy mellettük állt a Fidesz megalakulásának pillanatától kezdve, és hallani sem akart arról, hogy a Fidesz ne lehessen jelen a szabad választásokat előkészítő tárgyaláson. Soros György Orbán Viktorban és barátaiban látta az eljövendő Magyarország vezető politikusait, meg is adott nekik minden támogatást. A képességeiket jól ítélte meg, csak a moráljuk megítélésében tévedett. 

Pozsgaytól tudjuk, hogy a hála nem politikai kategória. Azt ellenben Goebbelstől, Visinszkijtől kellett volna megtanulnunk, hogy a permanens hazudozás nagyon is az, és nincs az a nyilvánvaló hazugság, amelyet egy hatalomra jutott, vagy akárcsak egy kiépülő diktatúra ne tudna lenyomni alattvalói torkán. Nagy Imre és társai temetésének harmincadik évfordulóját.

Orbánék a hazugság felmagasztosulásának ünnepévé emelték. Az évforduló előtti napra időzítették az 1956-os Intézet és a hozzá tartozó Oral History Archívum beolvasztását a kormány által gründolt Veritas Történetkutató Intézetbe. Az 56-os Intézetben dolgozó történészek a magyar forradalom történetének tudományos feltárását már akkor megkezdték, amikor ezt a munkát a pártállam még tiltotta, büntetéssel fenyegette. A Veritasnak ellenben már a jelmondata is hazugság. „Hazudni nem szabad!” – ez az állítólag Deák Ferenctől származó mondat olvasható a „Történetkutató intézet” honlapjának nyitó oldalán, holott köztudott, hogy Deák ezt sosem mondta. Az effajta kicsiség azonban sem Orbán Viktort, sem Schmidt Máriát, sem Szakály Sándort nem érdekli. Az 1956-os Intézet felszámolása azonban csak egy lépés a tudományos kutatóhelyek és általában a független intézmények felszámolásának útján. A zavartalan ünnepléshez el kellett távolítani a Hősök teréről Fischer Ivánt és a Fesztiválzenekart, hogy Orbán kedves együttesei kedvükre dalolhassanak. (Az a kétszáz veterán, aki feketébe öltözve emlékezett a harminc évvel ezelőtti napra, nem zavarta a fényes ünnepséget.) Fischer Iván a Bazilika előtt vezényelte Beethoven 7. szimfóniáját. A zárótétel alatt 400 gyerek táncolt a téren, valamennyien olyan iskolákból jöttek, amelyek nem követték Orbán és Balog Zoltán szegregációs oktatáspolitikáját. Beethoven és Vikidál Gyula párharca pedig már százkilencven éve eldőlt: ebben a Kulturkampfban Orbánnak, bármennyi pénzt költ is rá, nincs esélye. 

Facebook, 2019. június 16.
5007 karakter