Jurij Pavlovics Guszev (1939. január 28.) műfordító, irodalomtörténész, esszéista.  Az egyetem elvégzése után Kárpátaljára került, két faluban tanított, Rafajnaújfaluban (Rafajlovo) és Váriban (Vari). Mindkét község a beregszászi járásban van, lakosságuk 95 százalékban magyar. Guszev itt sajátította el a magyar nyelvet, és szerette meg a magyar irodalmat. Részt vett Balassi Bálint összes verse, valamint Az ember tragédiája lefordításában, lefordította Mikes Kelemen Törökországi leveleit. Mindhárom kötet a rangos Lityeraturnyije Pamjatnyiki sorozatban jelent meg. Műfordítói munkásságáért 2008-ban elnyerte a Balassi Bálint-emlékkardot. A 20. századi magyar irodalomból lefordította Németh László két regényét (Bűn, Irgalom), Illyés Gyula: Hunok Párizsban című művének egy részét, Szabó Magda Régimódi történetét, Konrád Györgynek az 1960-as, 70-es években írt szépirodalmi műveit (A látogató,  A városalapító, A cinkos), Kertész Imre Sorstalanságát és három további művét. A szépirodalmi szamizdat egyik kezdeményezője Magyarországon Farkas Péter volt, aki 1982-ben Németországba emigrált, neve így a demokratikus ellenzék körein kívül kevésbé volt ismert; Jurij Guszev azonban „rátalált”, több művét lefordította, így a Nyolc perc című hosszabb elbeszélését is. Napjaink magyar irodalmát éber szemmel követő irodalmárként sorolta a lefordítandó szerzők közé Háy Jánost: két regényét is lefordította. Az íróasztal-fiókjában ott van Spiró György Fogság című regényének a kész fordítása is; sajnos, mire a fordítás elkészült, a könyvkiadónál, amely a megjelentetését tervezte, vezető- illetve tulajdonosváltás történt, és az új főnöknek nem kellett Spiró. Így a nagy történelmi regény orosz szövege könyvkiadóra vár. A múlt évben magyar nyelvű levelet kaptam tőle: arra kért, írjam meg esszészerűen az 1981–1989 között megjelent, „szamizdat” Beszélő történetét. Örömmel tettem eleget a felkérésnek. Írásom az Orosz Tudományos Akadémia kiadványában jelenik meg.  

(Литературно-критическая периодика в странах Центральной и Юго-Восточной Европы: структура, типология, социокультурный контекст, 65-90. old., Moszkva, 2020.

Szabadság a rácsok között


1981. október 22-én rendőrök jelentek meg a lakásomon, felmutattak egy idézést, és anélkül, hogy házkutatást tartottak volna, bevittek a rendőrség Tolnai Lajos utcai épületébe. Csak utóbb tudtam meg, hogy ebben az épületben nem a politikai, hanem a budapesti bűnügyi rendőrség tisztjei dolgoztak. A politikaiak csak „vendégségben” voltak itt, hogy álcázzák a kihallgatások politikai jellegét. Hogy ki előtt titkolóztak, azt máig sem tudom. Mindenesetre a kihallgatók a későbbi előállítások alkalmával is nagyon szerették hangsúlyozni, hogy őket nem érdekli, hogy mit írunk a szamizdatban, hiszen Magyarországon sajtószabadság van, csak azt állapították meg, hogy a kiadványok sokszorosítására és terjesztésére nem volt engedélyünk, vagyis „sajtórendészeti vétséget” követtünk el. Ekkor, 1981 őszén már meg volt szerkesztve a Beszélő első száma, de hogy hol van a kézirat, meg főleg, hogy hol működik a sokszorosító gép, azt én se tudtam. Ez megnyugtatott: amit nem tudok, azt kiverni sem tudják belőlem. Biztos voltam benne, hogy a kihallgatás témája a Beszélő lesz, hiszen az első szám előkészítése már hónapok óta folyt, mi, szerkesztők hetenként találkoztunk, többnyire az én lakásomon, biztosak voltunk benne, hogy a politikai rendőrség mindenről tud, kivéve azt, hogy hol készül a sokszorosítás. Ezt azonban a szerkesztőség tagjai közül is csak hárman tudták. 

Krassó György

Krassó György

Hosszú kihallgatás

A kihallgatáson azonban a Beszélő szóba sem került. Budapesten 1956. október 23-án tört ki a forradalom a kommunista diktatúra, a szovjet megszállás ellen. Az évfordulóról szűk baráti, családi körben, szigorúan titokban, évről évre sokan megemlékeztek. Nyilvánosan azonban a felkelést csak ellenforradalomnak volt szabad nevezni. 1981-ben azonban a huszonötödik évfordulót a demokratikus ellenzék október 19-én, továbbra is magánlakásban ugyan, de harminc-negyven fő jelenlétében, ünnepelte meg. Ez főben járó bűn volt, hiszen Kádár János rendszerének az alapja, önigazolása az volt, hogy Kádár a szovjet hadsereg segítségével leverte Magyarországon a fasiszta ellenforradalmat.  A megemlékezés kezdeményezője Krassó György volt, aki 1956 novemberétől hét évig volt börtönben.

Petri György, korszak valószínűleg legjelentősebb magyar költője, felolvasta A kis októberi forradalom 24. évfordulójára című versét. A következő napokban összese mintegy húsz résztvevőt hallgattak ki. A kihallgatók között a hagyományos nyomozói szereposztás szerint volt egy barátságos rendőr meg volt egy fenyegetődző, gorombáskodó rendőr. Rövid időn belül nyilvánvalóvá vált, hogy a besúgók mindent jelentettek: kezükben volt a résztvevők névsora, tudták, kinek milyen szerepe volt a megemlékezésben, ki hozta a magnókazettát a huszonöt évvel korábbi rádióadás felvételével, amelyen Nagy Imre miniszterelnök bejelentette, hogy a szovjet csapatok megtámadták Budapestet. A kihallgatásnak semmi más célja nem lehetett csak az, hogy a kihallgatottak tanúként szerepeljenek a Krassó György és társai ellen tervezett perben. Így védekezni is könnyű volt: az ember nem nevezett meg senkit, nem bólintott, ha a kihallgató megnevezett valakit, és nem írt alá olyan jegyzőkönyvet, amelyben nevek szerepeltek. Az én kihallgatásom elég sokáig tartott, mert a barátságos rendőr odaadó lelkesedéssel beszélt Bibó Istvánról, az 1956-os forradalmi kormány tagjáról, az egyetlen miniszterről, aki a szovjet megszállás után még két napig bent maradt a Parlament épületében, és a kormány nevében nyilatkozatot adott ki, amely szerint a megszálló hadsereg és az általa esetleg kinevezendő kormány nem törvényes. 1957-ben Bibót letartóztatták, életfogytiglani börtönre ítélték; a halálos ítéletet csak azért kerülhette el, mert Nehru indiai miniszterelnök, az el nem kötelezett országok csoportjának egyik legtekintélyesebb politikusa, közben járt az érdekében a szovjet kormánynál. Persze az is érdekes és a magyarországi helyzetre jellemző volt, hogy a politikai rendőrség őrnagya őszinte elismeréssel sorolta az időközben elhunyt politikus, politikai gondolkodó érdemeit, aki sosem ismerte el a kormányt, amelynek az őrnagy a szolgálatában állt. Persze ez sem került bele a jegyzőkönyvbe, egyébként pedig nem volt mit jegyzőkönyvbe venni, így a négy órás kihallgatásról egy alig másfél oldalas jegyzőkönyv készült. Amikor 1997-ben végre kézhez kaptam az állambiztonsági szolgálat velem kapcsolatos iratait (vagy inkább töredékület), örömmel olvastam bennük állításom igazolását: „Kőszeg Ferenc és Csákó Mihály elismerte a részvételt, de semmi érdemlegeset nem voltak hajlandók jegyzőkönyvbe mondani”. A Krassó György elleni perre végül nem került sor. Aligha azért nem, mert senki nem akart Krassó ellen tanúskodni. Inkább azért nem, mert maga a rendszer igyekezett elkerülni, hogy látványos politikai perekkel hívja fel magára figyelmet. Egy politikai per ugyanis véget vetett volna a mítosznak, hogy Magyarország más, mint a szovjet hatalmi tömb egyéb országai. Ez tette lehetővé, hogy a szamizdat Beszélő 1981-től 1989-ig, azaz a pártállami rendszer végig fennmaradjon.

Szabadság a a rácsok között A Beszélő 1. száma,  Rajk László grafikája

Szabadság a a rácsok között
A Beszélő 1. száma,
Rajk László grafikája

A Beszélő első száma 1981 decemberének második hetében jelent meg, azokban a napokban, amikor Jaruzelski tábornok különleges alakulatai fegyveres erővel támadtak rá a Solidarnoṡċ Független Szakszervezetre, amelynek megalakítását tizenöt hónappal korábban, 1980. augusztus 31-én a Lengyel Egyesült Munkáspárt és az Üzemközi Sztrájkbizottság megállapodása tette lehetővé. A hadiállapot bevezetése a Sto gyélaty? lenini kérdése elé állította a magyarországi demokratikus ellenzéket és azon belül a Beszélő szerkesztőit. Az első szám mintha Kenedi János egy évvel korábban megfogalmazott aggodalmát támasztotta volna alá.

Kenedi János

Kenedi János

Kenedi a magyar demokratikus ellenzék egyik ötletadó, meghatározó személyisége úgy vélte, a magyar ellenzék nem rendelkezik kellőképpen megalapozott társadalomismerettel, nem rendelkezik kellő számban olyan szerzőkkel, akiknek írásai a viszonylag liberális sajtóviszonyok között ne jelenhetnének meg, és a legfontosabb: a magyar ellenzéknek nincs olyan programja, amely útmutatást jelentene a társadalom számára. Ellenérvei alapján Kenedi a folyóirat-indítás elhalasztását javasolta.  

Az első szám, amely címlapján Rajk László ezüst betűivel jelent meg, a hosszú előkészítés ellenére, mintha kézirathiánnyal küzdött volna. A szám tizenegy anyagából egy fordítás, egy történeti dokumentum, egy pedig a csehszlovákiai magyar kisebbség 1944 utáni történetének kronológiája.  Kis János lapindítóján kívül mindössze két írás volt, amelyek a hazai valóság egy-egy fontos, általános érdekességű kérdését elemezték. Az egyik a katolikus egyházon belüli „másként gondolkodókról” tudósít, a másik a budapesti egyetemisták lengyel mintára kialakuló érdekvédelmi mozgalmát mutatja be, valamint azt a folyamatot, ahogy a hivatalos ifjúsági szervezet megbízottai szétmanipulálják a mozgalmat. A további cikkek az ellenzék belső ügyeiről, rendezvényeiről, kiadványairól, üldöztetéséről szóltak. Pedig az igény a társadalomban a cenzúrázatlan írásra valóban nagy volt. A Beszélő első számával egyidejűleg két további technikai eszközökkel sokszorosított szamizdat folyóirat is megindult, ezeknek azonban csak egy-egy száma jelent meg. Szerzőik a továbbiakban inkább a Beszélőbe írtak.


Az Új evolucionizmustól a Társadalmi szerződésig

De kétséges volt a Beszélő további sorsa is. 1976 őszén, a magyar forradalom és a varsói ellenzéki tüntetések huszadik évfordulója alkalmából rendezett párizsi konferencián hangzott el Adam Michnik beszéde, amelyben az új evolucionizmus elméletét hirdette meg.  1956 azt mutatta meg, hogy amíg a Szovjetunió fennáll, a szovjet típusú diktatúrát a csatlós országokban nem lehet megdönteni. 1968 azt tette világossá, hogy az uralkodó párt vezetésével indult reformmozgalom, ha a politikai berendezkedés tényleges átalakítására törekszik, éppen úgy a szovjet birodalom katonai erejével kerül szembe, mint a magyarországi felkelés. Ehelyett a társadalomnak kell nyomást gyakorolnia a hatalomra korlátozott, de tőrvényben szabályozott változások érdekében. A társadalomnak létre kell hoznia a maga kultúráját, a maga cenzúrázatlan könyvkiadását, folyóiratait, a maga független jog- és érdekvédelmi intézményeit. Michnik elgondolásainak meghatározó hatása volt a magyar ellenzék vezetőire. Kis János, aki jól tudott oroszul, megtanult lengyelül is, lengyel mintára indult meg a szabadegyetem, amelynek előadói a valóságnak megfelelően beszéltek a Szovjetunió vagy a magyar kommunista párt történetéről, lengyel mintára készültek az első, még írógéppel sokszorosított szamizdat kiadványok. (Persze a magyar szamizdat létrehozására nem kizárólag Lengyelország nyújtott példát. Magyarországon sokan tudtak a szovjet szamizdatról, legalább címről ismerték a Mindennapi események krónikáját, tudtunk arról is, hogy az 1975-ben aláírt Helsinki Záróokmány alapján 1976. május 12-én létrejött a Moszkvai Helsinki Csoport, hogy nyomon kövesse, miként alakul a Záróokmányban felsorolt alapvető jogok helyzete a szovjet élet gyakorlatában. Még nagyobb hatása volt a magyarországi ellenzékre a csehszlovákiai Charta 77 megjelenése. A Charta szóvivőinek elítélése ellen 1979 októberének utolsó napjaiban 250-en tiltakoztak nyilvánosan. Innen számítják a magyar demokratikus ellenzék születését.) 1979 tavaszán Kis János és az ellenzék másik vezető személyisége, Bence György Varsóba utazott, hogy találkozzon a lengyel ellenzék vezetőivel, Adam Michnikkel, Jacek Kurońnyal. A hadiállapot kihirdetése, a fegyveres csapás a Solidarnoṡċ elementáris mozgalmára, megrendítő hatással volt a magyar ellenzékre is.

Adam Michnik, 1981-ben

Adam Michnik, 1981-ben

 

Ott tartunk – mondta Bence György –, mint amikor Lenin 1895-ben létrehozta a Harci Szövetséget a Munkásosztály Felszabadítására. Még legalább húsz év, amíg az ellenzék a siker reményében szállhat szembe a diktatúrával. Mások ellenben, így mindenekelőtt Kis János, úgy vélték, a katonai puccs Lengyelországban nem a harmadik alkalom, amikor egy nagy társadalmi mozgalmat katonai erővel vernek le, hanem az első olyan alkalom, amikor a társadalmi mozgalmat katonai erővel sem sikerült megsemmisíteni.  „…a szükségállapot kihirdetése nem a lengyel válság vége, hanem az általános  kelet-európai válság kezdete” – írta Kis János A Titanic fedélzetén című cikkében, a Beszélő 1982 januárjában megjelent 2. számában. A jelen helyzetben, folytatta Kis János a lengyelországi események értékelését a Beszélő következő számában (Gondolatok a közeljövőről), hogy hosszabb távra meghatározzuk azokat a követeléseket, amelyek a szovjet hatalmi rendszer fennmaradása esetén is megvalósíthatók.

1988. június 16. Nagy Imre és mártírtársai kivégzésének harmincadik évfordulója. Kis János beszél

1988. június 16. Nagy Imre és mártírtársai kivégzésének
harmincadik évfordulója. Kis János beszél

 

Ettől kezdve ez volt a Beszélő fő vonala: egy lehetséges megegyezés alapjainak kidolgozás. Ez a törekvés adta meg a Beszélőnek azt a jelentőséget, ami az első számból még hiányzott. Ennek a folyamatnak a betetőzése volt a folyóirat 1987 májusában megfogalmazott különszáma, a Társadalmi szerződés.  A 36 oldalas szöveg első bekezdése ezzel a mondattal végződött: „Kádárnak mennie kell!” Kádár János volt az 1956 novemberében a szovjet hadsereg által létrehozott rendszer jelképe és kulcsfigurája: távozása nélkül semmilyen tényleges változás nem volt elképzelhető. A továbbiakban a Társadalmi szerződés egy olyan demokratikus jogállamot írt le, amelyben jogszabályok biztosítják a Szovjetunió stratégiai érdekeinek érvényesülését. A magyar történelemben nem ismeretlen az effajta megállapodás: ilyen kiegyezés jött létre 1867-ben a magyar törvényhozás és a Habsburg birodalom között. Alig egy évvel a Társadalmi szerződés megjelenése után Kádár távozott a hatalomból. Az idő azonban a Társadalmi szerződést is túlhaladta. 1988 novemberében a demokratikus ellenzék létrehozta pártját, a Szabad Demokraták Szövetségét. A következő év februárjában az állampárttal folytatandó tárgyalásokra készülve a Szabad Demokraták Országos Tanácsa ülésén felvetődött a kérdés: mit kell megtartani a szovjet stratégiai érdekek biztosítása érdekében, a Társadalmi szerződésben vállalt önkorlátozó javaslatok közül. Az irat három szerzője (Kis János, Solt Ottilia) közül csak én voltam jelen, mindenki rám nézett. Pár pillanatig gondolkoztam, aztán válaszoltam: Már semmit.

A Beszélő nyomdásza:  Orosz István (1950–2012)

A Beszélő nyomdásza:
Orosz István (1950–2012)

Parasztház a Duna mentén

1981 decemberében azért is képtelen ostobaság lett volna beszüntetni a Beszélőt, mert időközben kialakult a folyóirat működőképesnek bizonyuló infrastruktúrája. Franciaországi nem kommunista szakszervezeti kapcsolatok révén sikerült becsempészni az országba az ellenzék első stencilgépét. Ezzel a masinával a vállalatok a belső használatú irataikat sokszorosították, szigorú szabályok biztosították, hogy illetéktelenek ne férkőzhessenek a gép közelébe. A nyugati világban időközben a xeroxtechnika kiszorította a régi sokszorosító módszereket, stencilgépekhez ócskavas árban lehetett hozzájutni, csak a becsempészése volt kockázatos. A Beszélő előállítását Orosz István szociológus, filmkritikus, a felesége meg egy másik baráti házaspár vállalta. A két házaspár Budapesttől mintegy harminc kilóméterre, egy Duna menti községben egy régi parasztházat vásárolt, itt helyezték el a sokszorosító gépet. Orosz kihúzódott a budapesti értelmiségi társaságból, kertészként vállalt állást a Nemzeti Bank visegrádi üdülőjében. Kádár János időnként ebben az üdülőben töltötte a szabadságát, ilyenkor Orosz is szabadságot vett ki. A nyomdáról a Beszélő szerkesztői közül csak Kis János, Nagy Bálint (ő szerezte be a lap előállításához szükséges papírt, festéket), Iványi Gábor (ő szervezte az elkészült szám elszállítását Oroszék házából) továbbá Magyar Bálint tudott (ő hozta össze Orosz Istvánt Kis Jánossal). 

Iványi Gábor lelkész, a Beszélő névadója

Iványi Gábor lelkész, a Beszélő névadója

Az általában kétezer példányban elkészült Beszélő Miklóssy Endre építész lakására került, innen vándorolt tovább 25 példányt tartalmazó csomagokban a terjesztőkhöz. Orosz sokszorosító üzeme 1981-től 1986-ig, a Beszélő 12. számának megjelenéséig működött, és sosem bukott le. Az állambiztonsági szervezet embereinek a központi raktárra sem sikerült rábukkanniuk. Lebukások persze voltak, de ezt a két központi helyet nem fedezték fel, pedig Orosz István ellen nyomozást is indítottak, különböző szamizdat kiadványokban megjelent írásai miatt. (Lásd erről Orosz István: A Beszélő Dunabogdányban, Beszélő, 1993. július 10. és 17.) Még az előkészítés során történt: a leendő folyóirat címéről vitáztunk, de nem tudtunk megállapodásra jutni. Egyszerre nyílt az ajtó és hatalmas termetével belépett Iványi Gábor metodista lelkész, akit politikai tevékenysége miatt eltiltottak az egyházi szolgálattól, ő pedig távoli falvakban, a legszegényebbek körében tartott titkos istentiszteleteket. 

Leülni sem hagytuk, nekiszegeztük a kérdést, mi legyen a cím. Iványi magával ragadó stílusban, prédikátori pátosszal írt, a nyelvi fantáziája is legendás volt. A cím mormolta magában, és egyszerre kivágta: Beszélő. A szónak kettős jelentése van. Egyrészt jelenti a személyt, aki éppen beszél. A börtönök nyelvén azonban azt az időt jelenti, amikor a fogva tartott beszélhet a hozzátartozóival, az ügyvédjével. A beszélő a korlátozott szabadság rövid ideje a börtönben töltött idő végtelenjében. Nem volt további vita: a leleményes címet mindenki elfogadta. Rajk László rácsot rajzolt a cím betűi köré. A Beszélő: szabadság a rácsok között. 


A nyakazás elmaradt

A szamizdat-jelenséggel, vagy általánosabban szólva a második nyilvánosság színre lépésével szemben az első összehangolt és megfélemlítő célú támadásra 1982. június 4-én kezdődött Demszky Gábor zaklató jellegű követésével. A „célszemélyt” 8-10 civilruhás férfi vette körül, mozgásában akadályozták, sértő, fenyegető megjegyzéseket tettek rá. A csoportot három nyugati márkájú luxuskocsi kísérte.  Az akció június 7-én a szamizdat-kiadó Nagy Jenő követésével folytatódott, engem június 9-től kezdtek követni. Én akkor, minthogy a könyvkiadói állásomat elvesztettem, már fél éve egy könyvesboltban dolgoztam.  Munkába menet előfordult, hogy futni kezdtem a megállóban várakozó villamos után.  A követők főnöke megfenyegetett: Ha még egyszer futni mer, szétrúgjuk a pofáját. Másnap a bolt zárása után Kis Jánossal mentünk az utcán, követőink félhangosan antiszemita megjegyzéseket tettek ránk. Aznap este megbeszéltem Demszky Gáborral és Rajk Lászlóval, hogy reggel kocsival fognak várni a legközelebbi mellékutcában.  Reggel nem a szokásos, hanem az ellenkező irányba indultam el, kísérőim szorosan körülvettek, lökdöstek. Amikor már láttam a mellékutcában várakozó kocsit, futni kezdtem, Demszky pedig fényképezett. Az autóhoz érve Demszkyvel együtt beugrottunk a kocsiba, lenyomtuk az ajtót záró gombot. Az ajtó erőszakos feltörésére a követőknek láthatólag nem volt engedélyük, csak annyi tehettek, hogy főnökük az autó elé állt, és nem engedte, hogy elinduljunk, amíg a luxuskocsijaik hátramenetben nem értek el a keresztutcát, ahol Demszky kocsija állt.

„Ha még egyszer futni mer, szétrúgjuk a pofáját!” Az állambiztonsági követők főnöke A felvételt Demszky Gábor készítette

„Ha még egyszer futni mer, szétrúgjuk a pofáját!” Az állambiztonsági követők főnöke
A felvételt Demszky Gábor készítette

 

Az utca lakói az ablakokhoz tódultak, elképedve bámulták az autós színjátékot. Pénteki nap volt, a munkaidőm délután négykor véget ért, a követők, bár akkor már harmadik napja a könyvesbolt előtt álltak, nem vették észre, hogy a boltot a párhuzamos utcában egy pinceablakon keresztül is el lehet hagyni: itt engedték le a bolt raktárába nap mint nap az új könyvszállítmányokat.  Itt hagytam el a boltot, a hétvégét egy ismerősöm Duna-parti nyaralójában töltöttem. Demszky (1990-től 2010-ig Budapest főpolgármestere) fényképfelvételei váltak a demokratikus ellenzék létezésének és az állambiztonsági szolgálat bárgyúságának legismertebb dokumentumaivá. 

1983 márciusában a pártvezetés elhatározta, hogy jogi eszközökkel is fellép a Beszélő ellen, Egy este mintegy tíz, részben egyenruhás, részben civilruhás rendőr szállta meg a lakásomat, a házkutatás minegy négy órán át tartott, holott a Beszélő példányai és más szamizdatok, amelyeket árusítottam is, jól látható módon ki voltak rakva egy asztalra, majd bevittek a rendőrség már ismert Tolnai Lajos utcai épületébe. Ugyanazon az éjszakán a Beszélő más szerkesztőit is bevitték a rendőrségre kihallgatásra. Szövényi György főhadnagy, aki a rendszerváltás után többször is szerepelt a televízióban mint a magánnyomozók egyesületének a titkára, meglehetősen agresszívan viselkedett, emelt hangon követelte, hogy válaszoljak a kérdéseire. Meg voltam győződve róla, hogy letartóztatnak, leghamarabb három év múlva kerülök haza. Én voltam a leginkább meglepve, amikor hajnali öt órakor lekísért az kapuhoz, és kiengedett. Ebből nyilvánvalóvá lett valamennyiünk számára, ellentétben a Szovjetunió-beli vagy a csehszlovákiai gyakorlattal, Magyarországon nem akarnak ellenzéki pereket. Persze mindannyian tudtuk, hogy ez a gyakorlat bármikor megváltozhat. 1790-től Magyarországon francia mintára forradalmi szervezkedés jött létre, résztvevői, nemesi származású értelmiségiek kiterjedt társadalmi életet éltek, báloztak és vitatkoztak a majdani forradalomról, vezetőjük még az uralkodóhoz is bejáratos volt. II. Lipót császár azonban váratlanul meghalt, utódát megrémítette a francia királyi pár kivégzése, a magyar jakobinusokat letartóztatták, hét vezetőjüket 1795-ben lefejezték, a többieket pedig sok éves börtönbüntetésre ítélték. Sokszor gondoltam erre a történetre. Attól nem tartottam, hogy akár halálra is ítélhetnek, a börtön lehetőségével mindig számoltam. Nemcsak a jakobinusok miatt, hanem azért is, mert tudtam, hogy izgatás miatt még 1988-ban is súlyos büntetéseket szabtak ki, hiszen igazolni kellett, hogy az állambiztonsági szervekre továbbra is szükség van. Csak nem nemzetközileg is ismert ellenzékiek kerültek börtönbe, hanem ismeretlen, sok esetben állami gondozásban felnőtt fiatalok, olyanok, akiket egyéb bűncselekményekkel, például garázdasággal is meg lehetett vádolni. Az utolsó politikai elítélt Magyarországon egy szellemi fogyatékos, többszörösen visszaeső cigány fiatalember volt, akit 1988-ban (!) öt év fegyházra ítéltek rasszista – cigány ellenes – izgatás miatt. De ha jól látom, maga is cigány, mondtam neki 1990-ben, amikor országgyűlési képviselőként felkerestem a börtönben. – Igen -, felelte -, de összevesztem a többiekkel. Akkor egy pillanatra úgy éreztem, a bírót szeretném börtönben látni, aki ezért öt év fegyházat szabott ki a szerencsétlenre.  

A szamizdat Beszélő története 1989- ben, a 27. szám megjelenésével véget ért, a 27 szám három nagy alakú vastag kötetbe gyűjtve jelent meg. A Beszélő 1990-től, amikor a lapkiadáshoz már nem kellett engedély, hetilapként jelent meg, de olyan jelentőségre, mint szamizdat korában, már nem tett szert. 1995-ben a hetilap is megszűnt, havi folyóiratként létezett még 2012-ig. A piaci verseny keményebb ellenfélnek bizonyult, mint az elaggott pártállam volt, szoktam mondani azoknak, akik a Beszélő múltjáról érdeklődnek.      

22 245 karakter