Kőszeg Ferenc honlapja

Az élettársam, Éva balesetet szenvedett. Szerencsétlenségünkre a szerencsétlenség vasárnap késő délután történt, Budapest területén kívül, június 30-án. A következő napon, Semmelweis születésének az évfordulóján az ügyeletes kórházak, rendelők kivételével minden egészségügyi intézmény zárva tart. Az interneten olvasható árlisták alapján kiszámítottuk, ha valamelyik magánklinikához fordulunk, a kezelés 172 ezer forintba került volna. Minthogy egész életünkben fizettük a társadalombiztosítási járulékot, az elvben ingyenes állami egészségügyi ellátáshoz fordultunk: ez „csak” 37 ezer forintba került. Barátaink figyelmeztettek, hogy a zsúfolt trauamatológián könnyen összeszedhetünk valamilyen kórházi fertőzést. A cikkem megjelenéséig ez nem következett be, így írásom „közgazdasági” része a később jelentkező járulékos költségekről nem számolhatott be. Augusztus közepén azonban kiderült, hogy a lakásunkba ágyi poloska fészkelte be magát: nagy a valószínűsége, hogy a makacs kártevőt a kórházból hoztuk haza. A kétszeri fertőtlenítés 28 ezer forintba került, a mosógépbe nem betehető ágynemű tisztíttatása mintegy 60 ezerbe. Ez a fentebb említett rendelőintézeti költséggel együtt nem is áll olyan távol a magánklinikai költségtől. Persze a poloska a magánklinikán is ránk ragadhatott volna… és akkor milyen bosszúsak lennénk.

Éljen a Semmelweis-nap

Magántörténet, közéleti kitérővel

Ugye sokan emlékeznek Nyikita Mihalkov filmjére, a Csalóka napfényre? De emlékeznek arra is, milyen jeles napon játszódik a film? A sztálini léghajózás napján. Az állambiztonság (mi volt akkor éppen: GPU, NKVD?) kocsiján torzzá verve, megbilincselve szállítják a börtönbe, a tarkón lövést előkészítő ál-perre Kotov elvtársat, a polgárháború legendás hadosztály-parancsnokát. Egy eltévedt autós felismeri a híres embert, ezért meg kell halnia: a fő GPU-s lepuffantja. Ebben a pillanatban emelkedik a magasba a LÉGGÖMB, kosarára erősítve Sztálin irdatlan képével. Nem tudom, létezett-e A sztálini léghajózás napja. Amikor életemben először Moszkvában jártam, egészen szokatlan módon, magánúton, rokoni meghívásra, éppen a Gyeny tankisztovot ünnepelték, azaz a Harckocsizók napját. Nem tudtam, hogy ilyen ünnepnap is létezik, de Moszkvában tűzijáték köszöntötte. 

A végső okok: a hagyma és a darázs

Azt se tudtam, hogy van Semmelweis-nap, az Egészségügyi dolgozók napja. Pedig van, 1992 óta, július 1-jén, a nagy orvos születése napját minden évben megünnepelik. De van ünnepnapja a szociális munkának is, a rendőröknek, a tűzoltóknak, a köztisztviselőknek, meg még ki tudja hány szakmának. Ezeken az ünnepnapokon a szakma dolgozói jutalmul egy szabadnapot kapnak: zárva vannak a családgondozók, a kormányablakok. 1949. december 21-én, Sztálin hetvenedik születésnapján még munkával ünnepeltünk, pedig akkor még apait-anyait beleadtak az ünneplésbe. Volt extra tűijáték a Gellérthegyen, majd amikor a rakétázás véget ért, a Citadella oldalán arany babérlevelektől övezve felragyogott a Szent Szám: 70. Az ünnep rendezői nyilvánvalóan túl akarták szárnyalni az idejét múlt karácsonyt. Joggal, hiszen december 24-én csak Isten fia született meg, december 21-én viszont maga az Isten.

A Semmelweis-napot valószínűleg idén sem vettem volna észre, ha nem kapcsolódik össze egy, no, hál’ Istennek nem tragikus, de azért a szó egyszerű, szótári értelmében fájdalmas eseménnyel. Tekintettel a 34 fokos hőségre vasárnap délután kimentünk a Szentendrei szigeten álló hétvégi házunkba. A többes szám első személy Évát jelenti, hivatalos, de viszolyogtató szóhasználat szerint az élettársamat, a kínkeserves pótszavakkal kísérletezve: a páromat, a kedvesemet, a barátnémet. Semjén Zsolt persze megkérdezhetné, ha ilyen problémáid vannak a szóhasználattal, miért nem házasodtok össze? Erre azt felelném: a lingvisztikai kényszer is kényszer. Mindkettőnknek unokái vannak, mit változtatna a kapcsolatunkon, ha elmennénk egy hivatalba, és meghallgatnánk az anyakönyvvezető csacska beszédét. Mindazonáltal nem írom le a vezetéknevét, mert nem akarnám, és ő se kívánná, hogy a magántörténete esetleges megjelenése révén közszereplővé váljon. Akik ismernek bennünket, úgyis tudják, kiről van szó, akik meg nem ismernek, azoknak úgyse mond sokat a név. Jóllehet ebben a történetben a név mégis jelentőségre tesz szert. De haladjunk sorjában. 

Kipakolván szerény csomagunkat Éva észrevette, az elkészítendő tökfőzelékhez elfelejtette magával hozni a nélkülözhetetlen hagymát. Azt javasoltam, menjünk kocsin a tóhoz, úszunk egyet, utána elmegyünk az élelmiszerboltba, végül a hagyma birtokában megcsinálja a tökfőzeléket, amely kétségkívül a kedvenc ételeim közé tartozik. Évát azonban a tökéletesre való törekvése nem hagyta nyugodni, a tó előtt kell megcsinálnia a főzeléket, hogy a vacsoráig még legyen ideje – mármint a töknek – a jégszekrényben fagylalttá hűlni. Mindig azon kapom magam, hogy jégszekrényt mondok, ahogy gyerekkoromban tanultam, pedig a neve régóta hűtőszekrény. Az élelmiszerboltba, mondta Éva, inkább biciklin megy, hiszen az út tíz perc, nincs kedve beülni az átforrósodott kocsiba. Körülbelül fél óra múlva érkezett vissza tépett ruhában, rémült arccal, és ahogy bejött a kapun, elsírta magát. Hirtelenjében azt gondoltam, valami őrült megtámadta, bár ilyesmi még soha sem történt a Szigeten. Aztán elmondta, egy darázs bele szállt a hajába, odakapott, a hirtelen mozdulattól elvesztette az egyensúlyát, és a biciklivel együtt a földre zuhant. Az egyensúly-vesztéshez az is hozzájárult, hogy a boltban, ha már ott volt, persze nem csak egy fej hagymát vásárolt, de minden egyéb ennivalóval is teletömte a hátizsákját. A jobb oldalára esett, a jobb bokája enyhén fájt, legcsúnyábban a bal keze hüvelykujja nézett ki, fájt is erősen. 

A rendőrök meg az alapízületi szalag 

Nyomban eszembe villant a Magyar Helsinki Bizottságnak egy régi, de nagyon tanulságos, és ugyancsak biciklivel kapcsolatos ügye: a sértettet, akit a bíróság előtt a Helsinki ügyvédje képviselt, a rendőrök egy teljesen alaptalannak bizonyult feltételezés nyomán hülyére verték, ráadásul maradandó károsodást is szenvedett, amikor – elmondása szerint – az egyik rendőr megcsavarta a hüvelykujját, hogy igy kényszerítse a biciklikormány elengedésére. A maradandó károsodás „az alapízületi szalag szakadása” miatt keletkezett, amelyet késve diagnosztizáltak és késve operáltak meg. E diagnózis alapján az ügyészség módosította a vádat, az ettől kezdve már maradandó fogyatékosságot okozó súlyos testi sértés bűntette volt, amelynek büntetési tétele sokkal súlyosabb, mint a hivatalos eljárásban elkövetett bántalmazásé. A tárgyaláson azonban az igazságügyi orvosszakértő – maga is rendőr –, kifejtette, hogy az alapízületi szalag szakadása „az ízület jellegzetes túlfeszítéséből ered, amelynek oka, hogy vagy megcsavarják, vagy pedig túlfeszítik úgy, hogy elesik az illető, és kitámasztott hüvelykujjával érkezik a talajra.”  Minthogy a feljelentő elismerte, hazafelé tartva leesett biciklijéről, nem dönthető el, hogy a szalagszakadás a rendőri kényszerintézkedés, vagy pedig a baleset következtében jött-e létre. A szakértői vélemény alapján a bíróság felmentette a rendőrt a maradandó fogyatékosságot előidéző súlyos testi sértés elkövetésének a vádja alól.  Az ügy, amely 2000-ben kezdődött, és évekig elhúzódott, megítélésem szerint  annyi mindent elmondott mind a rendőrség, mind az igazságszolgáltatás működéséről, hogy hosszabb cikket írtam róla; az írás fenn van a honlapomon (koszegferenc.hu), a címe – Ady klasszikus cikkének címére utalva – A hajdúnánási rendőrök tisztessége.

A belém vésődött kifejezés, az alapízületi szalag szakadása, annyira megrémített, hogy sürgetni kezdtem Évát, azonnal menjünk be a legközelebbi orvosi ügyeletre, hogy megvizsgálják, megröntgenezzék a bal kezét. Vasárnap késő délután volt, június 30-a, Éva pedig, aki nálam jobban figyel a világ dolgaira, felvilágosított, másnap, hétfőn, tekintettel az anyák megmentőjére, minden rendelőintézet, gyógyszertár zárva lesz, nehogy már egy anya váratlanul épp ezen a napon akarjon szülni. Az internettel próbálkoztunk, vajon hol van vasárnap este vagy másnap baleseti ügyelet, de nem sikerült információhoz jutnunk. Úgy határoztunk, kihúzzuk az éjszakát, hétfőn reggel bemegyünk a Fiumei úti baleseti kórházba, azzal volt már tapasztalatunk, együtt is, külön-külön is. Semmelweis-nap ide vagy oda, ott biztosan van ügyelet. A helyzetet nehezítette, hogy én a két évvel ezelőtti gerincműtétem óta nem vezetek, bár a vezetés abbahagyására inkább lélektani okok késztettek, mint valóságosak. (Tudom, ezért a mondatért pszichológus ismerőseim, mindenekelőtt a lányom, el fognak ítélni. Micsoda ősvilági mentalitás, ha az ember a pszichológiai okokat nem tekinti valóságosaknak.) Szóval elindultunk a Fiumei útra, de előre szorongtunk, micsoda tömeg lesz ott az ügyeleten. Miközben ezt a cikket írtam, ismét megnéztem az internet Traumatológiai ügyelet címszavát.  Az első három helyen magánklinikák hirdetését találtam, amelyek „elérhető áron” kínálnak sürgősségi ellátást. A Fiumei út csak a negyedik helyen szerepel. 

Egy ritka névazonosság 

A Traumatológiai Intézet járóbeteg ambulanciáján a Semmelweis-napon valóban nyomasztó volt a zsúfoltság, de amennyire az ember hihet a benyomásainak és az emlékeinek, nem volt sokkal nagyobb, mint más napokon. A tömeget látva az volt a feltételezésünk, mintegy öt órát fogunk az ambulancián tölteni. Ehhez képest örömmel állapíthattuk meg, három óra alatt végeztünk. Az egészségügyről írott cikkeimben személyes tapasztalataim alapján arra következtetésre jutottam, hogy a jobb helyzetbe kerülés az egészségügyi ellátásban nem annyira a pénzen, sokkal inkább a személyes kapcsolatokon múlik. Persze lehet, hogy ez a szubjektív megállapítás nem igaz azok esetében, akik a magánklinikákon milliókat áldoznak az egészségükre. Az a néhány tízezer forint, amit én hálapénzre tudok költeni, annyira sem befolyásolja a bánásmódot meg az ellátás minőségét, mint a vendéglői vacsoráét a pincérnek adott borravaló. Annál többet számítanak a személyes kapcsolatok. Ez az én esetemben ez két forrásból tevődik össze. Egyrészt az ötven-hatvan éves orvosok közül némelyek emlékeznek rám abból az időből, amikor még közszereplő voltam, és az emlékeik inkább pozitívak. Akadnak továbbá néhányan, akik olvasták az egészségügyről írott cikkeimet. Ennél a közéleti eredetű kapcsolati hálónál fontosabbak  azonban a magánkapcsolatok. Harmincöt évvel ezelőtt együtt voltunk X főorvossal a gyerekeink babazsúrján. A lányom gimnáziumi barátnője már adjunktus a belklinikán. A zenerajongó Z. professzorral sűrűn találkozunk a Zeneakadémián. Az ebből fakadó előnyöket nem kell megszerezni – adódnak maguktól. Ez a kapcsolatrendszer első pillantásra sokkal emberibb, mint a pénzért megvásárolható. Valójában a megvásárolható piacgazdasági előnyökkel szemben az „emberies” előnyök feudális jellegűek. A közös gyerekzsúrokhoz, a gimnáziumi barátságokhoz, a koncertbérlethez, az összeérő családi emlékekhez, az érintkezés fesztelen stílusához a szó tág értelmében közös társadalmi háttérre van szükség. Ebbe bele kell születni, pusztán pénzzel nem lehet pótolni, legfeljebb kivételes tehetséggel. Kicsi ország, rokonország – újra meg újra a Móricz Zsigmond-i igazsághoz lyukadunk ki. 

A személyes kapcsolati elem a zsúfoltság közepette is megjelent – ezúttal Éva révén.  Évának három évvel ezelőtt a vállcsontja tört el, ekkor találtak egymásra M. doktorral. Ha Évának Molnár vagy Márton volna a vezetékneve, akkor a vezetéknév azonossága semmit sem jelentene. Csakhogy Éva vezetéknevét, bár nem történelmi név, kevés ember viseli Magyarországon. Három évvel ezelőtt már a recepciónál megkérdezték, hozzátartozója-e M. doktornak. Éva hallotta a hírét M. doktornak, édesanyjától tudta, hogy van egy orvos rokonuk, de személyesen sosem találkozott vele, és fogalma sem volt róla, milyen módon rokonok. 

M. doktor a Semmelweis napon is rendelt, egyike volt a járóbeteg ambulancia két orvosának, akik az egészségügyi dolgozók ajándék napját is munkával ünnepelték. Időnként kijött a rendelőből, magas, sovány alakját, ritkás szőke haját, a hosszú nyakon első pillantásra groteszknek tetsző Pinocchio-fejét, vonásait, amelyek a rá tekintőt önkéntelen rokonszenvre hangolják, nem lehetett nem felismerni. Megpróbáltam rávenni Évát, menjen oda hozzá, vagy egyezzen bele, hogy én szóljak neki, itt a rokon, de Éva makacsul tiltakozott. M. már rég elfelejtette, hogy három éve találkoztunk, mondta elutasítóan. Meg mit szólnának az emberek, ha netán előre venne. Kivártuk a sorunkat, Évát a másik rendelőbe, a másik orvoshoz hívták. Csakhogy a másik orvos, amikor ránézett Éva beutalójára, rögtön megkérdezte: – Maga M.? M. doktor látta nevét a gépben, és szólt, ha sorra kerül, hívjam át. M. doktor nyomban átjött, mint rég nem látott rokonát üdvözölte Évát. Hozzám is volt egy kedves szava. Megkérdeztem, tudja-e hogy ezzel a névvel az egykori NDK-ban élt egy fő-fő elvtárs, Hermann M. a német kommunista párt egyik alapítója, az NDK állampártja politikai bizottságának tagja, akiről utcákat, vadászrepülő-rajokat neveztek el. Nem tudta, felelte M. doktor, de biztosan nem volt a rokonunk. Vajon honnan tudja, néztem rá kérdő tekintettel. Ironikusan elmosolyodott: A mi családunkban nem voltak ilyen alakok, mondta. Közülünk a Volksbundba se lépett be senki. Megszerettem M. doktort, bár talán sosem fog kiderülni, miképpen rokona Évának.     

Közéleti kitérő: néhány adat és az ősi szabadság

Molnár Lajos, a liberális orvos-miniszter alig egy éves minisztersége alatt kemény kézzel próbálta meg átalakítani a magyar egészségügyet. Az egyik legfontosabb terve az volt, hogy lehetővé teszi a piaci versenyt az egészségbiztosítás területén is. A Fidesz féktelen uszítást indított ellene: ketté akarja szakítani az egészségügyet, állította a fideszes propaganda, külön akarja választani a szegények és a jómódúak egészségügyi ellátását. A szocialista koalíciós  partner egészségpolitikusai nem támogatták, inkább lejáratták Molnár legfontosabb kezdeményezéseit. A reformokat támadó demagóg „szociális népszavazásnak” jelentős szerepe volt a Fidesz 2010-es választási győzelmében. Versengő biztosítók nem jöttek létre, de csendben kialakult a magánklinikák rendszere, annak ellenére, hogy a magánbiztosítók az ottani áraknak hosszú időn át csak a töredékét térítették meg. Ahhoz, hogy valaki egy magánklinikán operáltassa meg magát, milliomosnak vagy külföldinek kellett lennie.  Ahhoz ellenben, hogy valaki egy magáncégnél csináltassa meg a szükséges MRI vizsgálatot, vagy magánorvossal, magánklinikán altatásban végeztesse el a béltükrözést, amely altatás, kábítás nélkül elviselhető ugyan, de meglehetősen fájdalmas, a közepes jövedelem is elegendő. Akinek azonban annyija sincs, vagy úgy véli, nem azért fizette egy életen át a társadalombiztosítási hozzájárulást, hogy most nyugdíjasként tíz- és százezreket kelljen orvosra költenie, az várhat hónapokat egy vizsgálatra, amely életmentő lehet, ha idejében elvégzik. A „gyógyítható halálozás” statisztikai adatai szerint az OECD-hez tartozó fejlett országok közül térségünk államai – a volt szocialista országok Mexikóhoz hasonlóan – a sereghajtók közé tartoznak. 2011-ben Franciaországban 100 ezer férfi közül 62-en haltak meg olyan betegségben, amelyet meg lehetett volna gyógyítani, Észtországban 276-an; 100 ezer nő közül Japánban 53-an, Magyarországon 155-en (Az egészségügy által gyógyítható halálozás az OECD 31 országában: Becslések és Módszertani kérdések”. OECD Working Papers 55 )  Ehhez járul még, hogy a legalacsonyabb jövedelműek 6,8 százaléka egyáltalán nem veszi igénybe az egészségügyi ellátást. Ennek az oka elsődlegesen az, hogy Magyarországon 2014-es adatok szerint az egészségügyi kiadásoknak a 29 százalékát, az Európai Unióban mért átlagnak majdnem a kétszeresét, fizeti a beteg a saját zsebéből. Ez a költség a társadalom legalacsonyabb jövedelmű húsz százaléka esetében jövedelmük 27 százalékát jelenti. Az egy lépcsőfokkal magasabb jövedelmű húsz százalék esetében az arány 5, a legmagasabb jövedelmű csoportban pedig csak 1 százalék. (State of Health in the EU. Hungary- Country Health Profile,  2017. 11–12.  oldal.)  A magyar politika döntéshozói nemcsak a „migránsokkal” kegyetlenek, hanem a hazai szegényekkel is. Megérdemelnék, hogy magyargyűlölőknek nevezzük őket. 

Az egészségbiztosítás monopóliuma, azaz a verseny kikapcsolása, mint minden monopólium vagy az árak emelkedéséhez, vagy a szolgáltatás színvonalának süllyedéséhez vezet, leggyakrabban azonban mind a kettőhöz. A várakozási idők nem lesznek rövidebbek egyrészt, mert a társadalombiztosítás, azaz az állam nem vásárol kellő számú MRI berendezést, amellyel egyebek közt leszoríthatná a magántulajdonban lévő vizsgálóhelyek árait, másrészt mert a magasabb státusú orvosoknak nem is érdeke, hogy rövidebbek legyenek. Az orvosok túlnyomó többsége tisztességes ember, aki személy szerint mindent megtesz, hogy a betegei minél előbb hozzájussanak a diagnózishoz szükséges vizsgálatokhoz. Ugyanakkor az orvostársadalom többsége arctalan közösségként mégis tudomásul veszi a képtelen helyzetet, hogy egy gasztroenterológiai  vizsgálatra 2019 júniusában a beteg szeptemberre kap időpontot. Még az 1980-as években volt alkalmam beszélgetni a Gyermekfogászati és Fogszabályozási Klinika akkori – időközben elhunyt – vezetőjével.  Arról panaszkodott – vagy azzal dicsekedett –, milyen sok fogszabályozási esete van a magánrendelőjében is. Némi csodálkozást tettetve megkérdeztem, hogy lehet, hogy annyi gyereket visznek a szülei magánrendelőbe, holott tudomásom szerint a fogszabályozás az 1950-es évek óta alanyi jogként jár minden kiskorú magyar állampolgárnak.  (Nem magamtól voltam ilyen tájékozott fogszabályozási ügyekben. Anyám fogorvos volt, közelebbi szakterülete a gyerekfogászat és a fogszabályozás, 1951-től 1957-ig a fogászati ügyek előadója az Egészségügyi Minisztériumban. 1951-ben a társadalombiztosítási ellátásban a népességnek csak az 51 százaléka részesült [https://btk.ppke.hu/DR/igazne.pdf, 197. oldal]. Minisztériumi tisztviselőként anyám volt az egyik kezdeményezője a rendeletnek, hogy a fogszabályozási ellátás azokra a gyerekekre is kiterjedjen, akiknek a szülei nem biztosítottak.) A professzor a kérdésemre kérdéssel válaszolt: – Igen, de ki bírja kivárni, amíg sorra kerül? Pedig neki klinikavezetőként munkaköri kötelessége volt, hogy fellépjen a várakozási idő kurtítása érdekében.  A fogorvosi rendelőben természetesen kezelés is folyt. A mai magánorvosi rendelők egy részében nem folyik semmiféle kezelés, nincs is más a rendelőben csak egy íróasztal, két szék meg egy számítógép. A rendelő csak arra szolgál, hogy az orvos berendelje a beteget a kórházba, klinikára, ahol állásban van. A beteg így megtakarítja, hogy beutaló után szaladgáljon, viszont kifizeti a vizitdíjat: ezzel orvos és beteg együtt küzdöttek a hálapénz ellen. Számlát a beteg ezekben a szobarendelőkben többnyire nem kap, az orvos pedig nem fizet adót. Miért is fizetne: a hálapénz után se adózott volna. Azért persze a hálapénz se veszett ki. Egy csípőprotézis árlista szerinti ára egy magánkórházban másfél millió forint. Ez magában foglalja a kórházi tartózkodás költségeit is. Ha ellenben a betegnek van valamilyen kapcsolata a műtétet végző orvoshoz, az elvégzi a műtétet a kórházban is, ahol dolgozik, legfeljebb várni kell az időpontra néhány hónapot. A hálapénz mondjuk kilencvenezer, ehhez jön még negyvenöt az asszisztenciának, a nővéreknek. A végösszeg tíz százaléka sincs a magánkórházi költségnek, az orvos pedig semmivel sem fog rosszabbul operálni, mintha magánkórházban végezné el a műtétet. Az egészségügyben, hál’ Istennek nem lett törvény a nagy Puskás híres mondása: Kis pénz, kis foci, nagy pénz, nagy foci. De azért egy közkórházban a kórházi fertőzés kockázata nagyobb, mint egy magánkórházban, és abba bele is lehet halni.( Dr. Visi  Noémi infektológus főorvos véleménye szerint „a halálesetek 15%-a hozható összefüggésbe a kórházi tartózkodással összefüggő fertőzésekkel; Orvosok Lapja, 2018. július 7.) 

Az ügyeleti kezelés szerencsésen véget ért, begipszelték Éva jobb lábát, bal kezét, új gipszet egy hét múlva kaphat, addig a jobb lábára nem léphet rá. A betegtologató hosszas kérlelés után fogadta el az ötszáz forint „hálapénzt”; ha elmegyünk, szóljunk neki, kitolja Évát a kocsihoz. Megkérdeztem, hány órát van szolgálatban. Reggel héttől, este hétig, holnap, holnap után ugyanígy, utána van egy szabadnapja. Nem tartottam illőnek, hogy megkérdezzem, mennyi a fizetése, de kíváncsi lennék rá. Egy barátunk értünk jött, segített hazajutni, elkezdtünk beletanulni a rokkant életbe.

M. doktor másnapra berendelte Évát egy másik rendelőbe, ahol másodállásban dolgozik. Ezt a második vizsgálatot a protokoll írja elő, ellenőrizni kell, hogy a gipszelés nem szorította-e el a vérkeringést. Az interneten kerestem egy céget, amelynél kerekesszéket lehet kölcsönözni. Lehet, felelték, de most éppen nincsen bent egy sem, a Semmelweis-nap miatt valamennyit kikölcsönözték. Szerencsére a tágabb családban akadt egy bevásárlókocsi, amelyen van egy deszka, hogy a háziasszony arra ültethesse a gyereket, amig bevásárol. Most Éva ül a deszkán, a bal lábával hajtani is tudja magát, ha ki akar menni a fürdőszobába, konyhába. A vérkeringés-ellenőrzésre egy betegszállítót hívtam, tizennyolcezer forintért elvittek bennünket M. doktor kettes számú munkahelyére, sőt haza is hoztak. Amikor hazaértünk, éppen nem működött a lift, ez általában hetenként kétszer megtörténik. Most azonban a villany se égett a lépcsőházban, a betegszállítók pedig megmakacsolták magukat, ők nem vállalják a túrát a sötét lépcsőházban, balesetveszélyes, megbotlanak, elejtik a beteget, aztán még ők lesznek a felelősek. Én hajtogattam, hogy nem leszek hálátlan, de nem segített. Aztán jött a gondnoknő, hogy ő majd világít a telefonjával, de különben is csak a félemeletig van sötét, fölötte már van a lépcsőházban ablak, kint még világos van, ott már jól lehet látni. Nagy sóhajtozások közepette elindultak, meg is érkeztünk szerencsésen. Húszezer forintot adtam, megköszönték. Aztán még megkérdeztem, hogy a tizennyolcezerről, ami – mint mondták – a betegszállítás hivatalos ára, nem adnak-e számlát. Undorral néztek rám: – Nem mondta, hogy számla is kell – jegyezte meg a rangosabbik. – Hozok számlát, ha kéri, de le kell mennem a számlatömbért a kocsihoz.  A számlaadás elmulasztása a NAV tájékoztatása szerint egymillió forintig terjedhető pénzbírsággal büntetendő, ez azonban, úgy látszik, csak a Lehel piaci kofákra vonatkozik, az orvosokra nem: meglehet, Orbán így hálálja meg, hogy az Orvoskamara meg az orvostársadalom jelentős része az egészségügyi reform lejáratásával nem csekély mértékben hozzájárult a 2010-es fülke-forradalom győzelméhez. Az azonban újdonság számomra, hogy a „Nem adózunk!” ősi szabadsága nemcsak az orvosokra, hanem a betegszállítókra is vonatkozik.

A balesetet követő nyolcadik napon Éva a nehéz és meleg gipsz helyett könnyebb műanyag borítást kapott a jobb lábára. Erre már ráállhat, járnia azonban csak csoszogva szabad.  

Megnéztem, mennyit kóstált volna ez a baleset, ha nem a Fiumei útra megyünk, hanem egy magánklinikát keresünk fel, egészen közel a lakásunkhoz. Az interneten megtalálható a klinika árjegyzéke, bár az árak csak tájékoztató jellegűek. Az orvosi vizsgálat 22 000 forint. A kontroll vizsgálat darabonként 10 000. Nem tudom, mit jelent ez esetben a kontroll vizsgálat, de a vérkeringés ellenőrzése kötelező, ez tehát újabb 20 000. A végtagtöréseken kívül a fejen is volt egy ütésnyom,  ott azonban a röntgen nem mutatott törést. A röntgen testtájanként 10 000 forint, összesen tehát 30 000. A gipszelés 15 000 – 25 000, tekintsük a költség darabját 20 000-nek, az összesen 40 000. Végezetül volt egy kontroll röntgen, az ismét 40 000. Az eddig összesen 132 000. A gipsz cseréje a maszeknál további 40 000 Mindösszesen tehát 172 000 forint egy olyan balesetnél, amelynél, lekopogom  fán, semmiféle komplikáció nem jelentkezett. De azért tévedés volna azt gondolni, hogy a társadalombiztosítás nyújtotta kezelés nem kerül pénzbe. A betegszállítás fentebb említett költségét nem számítva a véralvadás-gátló injekció, amelyet a beteg önmagának szúr be, eddig 8 000 forint volt, a gipszet helyettesítő műanyag merevítő 9 000. (Egy kórházi ágy kölcsönzése a hozzá tartozó matraccal együtt havi húszezer forint, a felállítás költsége tizenötezer. Németországban az otthon ápolt betegnek az ágyat a társadalombiztosítás térítésmentesen kiszállítja, bérleti díj nincs. Vajon lehet-e a magyar rendszert még egyáltalán társadalombiztosításnak nevezni? A lakásbiztosításhoz kapcsolódó balesetbiztosítás alapján Éva 17 000 forint biztosítási díjat remélhet.

Ostobaság lenne ellenezni a magánklinikák működését. Minden kormányzati szájalás ellenére már vannak olyan biztosító intézetek is, amelyek a tagjaik számára vállalják akár a magánklinikai ellátás költségeit. Ahhoz azonban hogy valódi versenyhelyzet jöjjön létre, lehetővé kellene tenni, hogy a kötelező társadalombiztosításból következő feladatokat versengő biztosító intézetek lássák el. Az egészségbiztosítás kötelező. Ebből azonban nem következik az, hogy az egészségügyi szolgáltatások működéséhez szükséges hozzájárulást a munkavállaló és a munkáltató kötelező módon a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelőnek fizesse be. Miért kellene az Alapkezelő számlájára fizetnie annak, akinek az egészségbiztosítását egy általa választott biztosító intézet látja el? Az államot csak a felügyelet kötelezettsége terheli: ellenőriznie kell, hogy a szerződések az állampolgár és a biztosító intézet között, a biztosító intézet és az egészségügyi szolgáltató között tisztességesek-e, és tiszteletben tartják-e őket.  Ettől azonban még nagyon messze vagyunk.

Baleseti szerelem

A betegség rossz dolog, a baleset pedig még rosszabb, mert baleset esetén az ember óhatatlanul önmagát is hibáztatja. Hosszúra nyúlt írásom vége felé közeledve hadd írjak most arról, ami a rosszban mégis jó. Kilenc éve élünk együtt Évával, nyolcvan éves vagyok, Évánál tizenöt évvel idősebb. Az elmúlt két évben, amióta Éva is nyugdíjas, nemegyszer támadt köztünk feszültség: Éva, nem alaptalanul, úgy érezte, túlságosan ránehezedem, folytonosan kiszolgáltatom magam. Én a korommal védekeztem, azzal, hogy nehezen járok, bottal, olykor bizonytalanul. Közben azonban tudtam, hogy ez csak negyede az okoknak, valójában azonban lusta vagyok, kényelmes, és főképp magát liberálisnak álcázó hímsoviniszta macsó az Úr színe előtt. Sokat ülök a számítógép előtt, néhány egyszerű műveletet mégsem vagyok képes megtanulni, újra meg újra Évát hívom, és még meg is vagyok sértve, ha nem terem ott rögtön. A baleset után ez nyomban megváltozott. Azóta minden reggel én főzöm a kávét, és hihetetlenül jól esik bevinni neki. A bevásárló kocsi deszkáján ülve kigurul a konyhába, a begipszelt lábát egy székre feltéve irányít, mit vegyek elő a hűtőből, mit tegyek fel a gázra. De azért a kenyeret ő szeleteli, mert én hol túl vastag, hol girbe-gurba szeleteket vágok. Nemcsak én javulok. Éva étkezés közben is szorgoskodott, kivette a tányérokat a mosogatógépből, pucolta a krumplit a következő étkezéshez, nem hallgatta kellő figyelemmel a már ezerszer hallott történeteimet. Most begipszelt lábbal az asztalhoz van kötve, úgy esszük végig nyugton ülve az ebédet, vacsorát, mint egy illemtudó polgári házaspár az 1930-as években, néhány évvel a születésem előtt. 

Ha nem volnék narcisztikus és exhibicionista, akkor itt abbahagynám, mert amit az eddigiekhez hozzátehetek, a polgári illemszabályok szerint nem tartozik a nyilvánosságra. Akkor viszont el kellene hallgatnom, milyen gyönyörökre ébreszt rá a kényszer szülte intimitás. A gipszet nem érheti víz, a begipszelt lábával Éva nem ülhet be a kádba, a begipszelt kezével nem tud mosakodni. Hamar kialakult azonban a helyzethez alkalmazkodó gyakorlat. Éva leül a kád szélére, az ép bal lába a kádban, a jobb a kádon kívül. Én is beszállok a kádba, egy beszappanozott szivaccsal, amelynek az egyik fele érdes, végig dörzsölöm a hátát, a vállát, a combját, a hasát, a mellét, másodnapokon megmosom a haját is. Az intim részek megmosásához nem kell a szivacs, ott a kezemmel, az ujjammal mosom meg.  Most már nem titkolhatom, miért is titkolnám, hogy ez a fürdetés nemcsak a tisztaságról szól. Éva megtörülközik, én beülök a kádba, megfürdöm. Jó együtt lenni, azelőtt is jó volt. Mégis ritkán éltük át az örömünket ilyen erőteljes, játékos vidámsággal, mint most a gipszbilincsben. Mindig ostobaságnak, hervasztó laposságnak tartottam az állítást, hogy az idő múltával, az öregedéssel a kapcsolat kimerül, üressé válik. Ha egy kapcsolat érdektelen, üres, az egy hét alatt kiderül, abból nem lesz együttélés. Ha viszont a kapcsolat jó, miért merülne ki, miért válna unalmassá? Schubert vonósnégyese, A halál és a leányka sem válik unalmassá. Annyira nem, hogy még a temetésemen is azt szeretném hallgatni. De ez a hűség-ideál sosem jelentette azt, hogy monogám természetű lettem volna. Sosem voltam az, és nem is akartam volna az lenni. Persze ma mindez csak emlék, nosztalgia. Nálam sokkal-sokkal fiatalabb nők olykor ma is szívélyesek velem, de csak úgy, mint egy kedves öreg bácsival. Meg sem fordul a fejükben, ami az enyémben folyamatosan ott forog. Pedig valójában már én sem akarok mást, legfeljebb álmodozom.

„Igazi vasfejű…”

A sztálini léghajózás napján… vagy mit is beszélek, a Semmelweis-napon Kásler Miklós miniszter orvosokat, egészségügyi dolgozókat, kórházi osztályokat tüntetett ki. Helyesen tette, ez a dolga. Az kevésbé helyes, ha arról beszél, hogy a korábban külföldre távozott orvosok visszatérnek Magyarországra, de egyetlen adatot nem említ a hazatelepülőkről. Vajon tényekről beszél, vagy csak szövegel, a valóságban nincsen számottevő hazatelepülés. A Fiumei úton az egészségügyi dolgozók meg az orvosok között is van afrikai, arab. Nélkülük aligha lehetne működtetni a kórházat. Félő, azonban, hogy előbb-utóbb ők is megunják a bevándorlóellenes uszítást, és mihelyt tehetik, tovább mennek. Kásler azonban nem marad meg az egészségügynél, milliárdos költségvetéssel magyarságkutató intézetet állít fel olyan eszmék védelmében, amelyeket már Arany János is kinevetett:  „Igazi vasfejű székely a Bálint: Nem arra megy, amerre Hunfalvy Pál int” –  írta a költő 1878-ban a türk-párti Bálint Gáborra utalva. Az emberben óhatatlanul felvetődik a kérdés, vajon miért tűri, sőt támogatja Orbán Viktor az efféle félnótás alakok ágálását a magyar közéletben. Hiszen ha nem is voltam közeli kapcsolatban vele, számos alkalommal találkoztam Orbánnal a 80-as évek második felében meg a rendszerváltás után is. Az én ízlésemnek túlságosan agresszív, az övétől eltérő véleményt nehezen tűrő, de vitathatatlanul éles eszű, erős érvekkel vitatkozó embernek láttam. Csupán egy lélektani magyarázatot találtam. Első generációs értelmiségiként Orbán nemegyszer érezhette vagy gondolhatta, hogy némelyek lekezelik pusztán azért, mert az övénél elfogadottabb társadalmi közegből jöttek. Mészáros Lőrincet „gázszerelőként” emlegetni jellegzetes értelmiségi bunkóság.  A sértettség Orbán esetében a fideszes párttársaival szemben is érvényesülhetett, hiszen az ős-fideszesek nagy része értelmiségi, sőt úgynevezett úri családból származott. Ha a társadalmi háttér különbsége összefonódott a politikai nézetek különbözőségével, Orbán sértődöttsége gyűlöletbe csapott át: az lett a vágya, hogy megalázza az ellenfeleit. Ennek a játszmának az eszköze, hogy olyan embereket emel döntési pozíciókba, akiket ellenfelei  nyilvánvalóan lenéznek, de ha akarnak valamit, nekik kell gazsulálniuk. A módszer a Magyar Művészeti Akadémia esetében bevált: az MMA-hoz számos művész csatlakozott, akiknek a számára a testület szellemisége, vezetői idegenek. De hát havi háromszázötvenezer forint csak háromszázötvenezer forint. Vajon mikor fognak régészek, az archeogenetika szakemberei elszegődni Kásler cirkuszos intézetébe?

Népszava / Szép Szó, 2019. augusztus 3. augusztus 10. 
30 616 karakter